Magazin - Fantasztikus állatok

Biztosan számtalanszor hallottad már Piroska és a farkas történetét. Nem elég, hogy az idős hölgyet felfalja az elvetemült ragadozó, de Piroskát is elmajszolná desszertnek! Az ehhez hasonló történetek nem vetettek valami jó fényt a farkasra. Vajon tényleg olyan megátalkodott, gonosz teremtmények lennének, mint amilyennek a mesék ábrázolják őket?

Régebben a farkas valóban hírhedt állatnak számított. Az emberek félelemmel vegyes gyűlölettel tekintettek rájuk. És nem is ok nélkül: ezek az állatok veszélyes, harcias ragadozók. Képesek leteríteni akár egy szarvast is, állkapcsuk elég erős ahhoz, hogy akár a csontot is eltörje. Arról azonban – a legendákon kívül – ritkán hallani, hogy a farkas emberre támadt volna.

Fogyatkozóban

A farkas a kutyafélék családjának legnagyobb termetű, vadon élő tagja. Egykoron szinte minden élőhelyen jelen volt: Japántól Észak-Amerikáig mindenütt előfordult, ismerünk az Arab-félszigeten és az afrikai szavannákon élő alfajokat is. Bár a farkas nemigen vadászott emberre (sőt, ha tehette, elkerülte a találkozást), ő mégsem kegyelmezett ezeknek az állatoknak. Egyrészt a farkasok, ha tehették, bizony megtizedelték a birka- és a kecskenyájakat, a pásztorok tehát saját jószágaik védelmében is irtották őket. Másrészt e ragadozók olyan vadon élő állatokat is elejtettek, amelyek az emberek számára is vonzó vadászzsákmányok voltak. Csapda, méreg, puska – az ember minden eszközt bevetett e ragadozók ellen. Az Amerikai Egyesült Államokban például volt idő, amikor minden egyes elejtett farkasért jutalom járt...
A 20. század nem hozott sok jót ezeknek az állatoknak. A század közepére Amerikában csak hírmondó maradt belőlük: mindössze háromszáz egyed élt Minnesota államban. (Hazánkban az 1920-as években pusztulhatott ki.)

A falka ereje

A farkasok falkákban élnek. „A farkasfalka sokban hasonlít egy emberi családhoz” – mondja David L. Melch kutató. – A falkát egy anya- és egy apaállat és a közös kölykeik alkotják. Az anya és az apa számít a legnagyobb tekintélynek, ők vezetik a falkát.”
Nem ez az egyetlen hasonlóság. Ahogy mi rengeteget beszélgetünk a családtagjainkkal, ugyanúgy igaz ez a farkasokra is. Persze igazából nem tudnak beszélni, de nagyon pontosan megértetik magukat egymással. Ennek egyik módja a testbeszéd. Ha egy kisfarkas megnyalja egy kifejlett állat száját, azzal jelzi, hogy enni kér. Erre válaszul a nagyobb állat felöklendezik némi táplálékot. Nekünk ugyan gyomorforgatónak tűnhet, de a kölyök nem is kívánhat ennél jobbat vacsorára.
A farkasok híresek az üvöltésükről – ez a másik formája a kommunikációjuknak. Például, ha a falka tagjai szétváltak, üvöltéssel tudatják társaikkal, hol vannak éppen. Üvöltéssel hozzák egymás tudtára azt is, ha ideje vadászni. Néha a nagy vadászat előtt összegyűlnek egy közös „hangversenyre”. Olyasféle esemény ez, mint amikor egy meccs előtt egy csapat tagjai találkoznak, hogy erősítsék az összetartozásukat és felcsigázzák a harci kedvüket.

Egységben az erő

A farkasoknak a vadászat hosszú és kimerítő dolog. Egy kifejlett állatnak naponta legalább 2,2 kg húst kell ennie. Ám ha jól sikerül a vadászat, egy-egy farkas akár kilenc kilogrammnyit is felfalhat. Ugye, hogy farkasétvágyuk van?
A farkas sokféle állatra vadászik. A falkából kivert, magányos egyedek kénytelenek beérni kisebb zsákmánnyal: rágcsálókkal, rovarokkal, de a falka nagyobb testű patásokat (például szarvasokat) is leteríthet. Egyetlen állatnak semmi esélye sem lenne leteríteni egy ekkora állatot, de még a falkának is veszélyes. Hiszen egy szarvas hatalmasakat rúg, és agancsa is tekintélyes fegyver lehet. S mivel egyáltalán nem biztos, hogy sikerül elejteniük a kiszemelt vadat, ezért gyakran a gyenge, beteg, fiatal vagy épp túl öreg állatokat támadják meg. Sokszor vadásznak úgy (például Alaszkában), hogy meg-meghajtják a szarvasokat, alig engedve nekik időt a pihenésre. Előbb-utóbb mindig lesz egy, amelyik nem bírja az iramot, és elszakad a többiektől. A farkasok innentől fogva őt veszik üldözőbe. Ha sikerül leteríteniük, jó pár napra megtömhetik a bendőt. Sokszor azonban hoppon maradnak, és a szarvas elinal.

Csak sorjában!

A falka minden tagja teszi a dolgát – csak összehangolt támadás hoz eredményt. Ha a zsákmány elég nagy, a falka minden tagja degeszre falhatja magát. Ha nem, csak a rangsor elején álló állatok kapnak belőle, a többieket elmarják a konc mellől. Itt nincs udvariasság, a falkákban nagyon szigorú rangsor uralkodik. *Az erősebbnek mindent lehet!* – ez a fő szabály. A kölykök már a vackukban megküzdenek játékosan egymással, és az ekkor kialakult alá- és fölérendeltségi viszonyt be is tartják. Illetve mindent megtesznek azért, hogy a rangsorban előrébb jussanak.
A falkában csak a vezérhím párosodhat a vezérnősténnyel, a vezérhím ad jelt a támadásra, és ő eheti a legtöbbet a zsákmányból. Mindenki más csak utána jöhet.
Így nem csoda, hogy a falka tagjai mindent megtesznek az előrejutás érdekében. Muszáj azonban azt is jelezniük, hogy elfogadják a másikat maguk fölött állónak, különben könnyen halálra marcangolnák egymást egy-egy elfajuló csetepaté során.
A fejlett kommunikáció azonban itt is működik. Például egy szemtelen kamasz pimaszkodni kezd egy idősebb állattal, mire az ínyét felhúzva, morogva rávicsorít. A fiatalabb farkát maga alá húzva eliszkol. Ha láttál kutyákat egymás között játszani, ismerős is lehet a jelenet: a rangidős állat fogait mutogatva jelezte a másiknak, ki az úr a háznál. A fiatal pedig meghunyászkodott, és ezt azzal jelezte, hogy a farkát maga alá csapta.

Az egyensúly őrizői

A farkasok valószínűleg sosem fognak már akkora számban élni a Földön, mint amikor háborítatlan pusztákon, erdőkben vadászhattak, de jobb helyzetben vannak, mint száz éve. Több országban – például az Amerikai Egyesült Államokban – a farkast védelem alá helyezték. Óriási változás ez a korábbiakhoz képest! Vajon mi történhetett?
Egyrészt az emberek véleménye sokat változott. Manapság már sokkal kevesebben tartanak jószágokat, így kevesebben féltik állataikat (és tulajdonképpen vagyonukat) ezektől a ragadozóktól. Sok ismerettel rendelkezünk magukról a farkasokról is. Ma már tisztában vagyunk vele, hogy nem kell tőlük félni, mert csak nagyon-nagyon ritkán támadnak emberre. És sokat megtudtunk arról is, milyen fontos szerepet játszik ez az állat a természetben.
A farkas csúcsragadozó, ami azt jelenti, hogy nincs természetes ellensége. Ezek az állatok jelentősen hozzájárulnak az egyes élőhelyek egyensúlyának fenntartásához. Például úgy, hogy nem engedik túlszaporodni a növényevőket, illetve elejtik a beteg, sérült állatokat.

< Előző		Következő >