Az égitestek közül a Hold van a legközelebb hozzánk, így természetes, hogy évezredek óta foglalkoztatta a tudósok képzeletét.
Őseink az idők kezdete óta próbálták megérteni a Hold titkait. Sok nép istennő képében személyesítette meg az éjjeli égen fénylő, sápadt korongot: a görög mitológiában Szelené, a rómaiaknál Luna istennő testesítette meg. A tudósok azonban a fordulatos történeteken túl másra is kíváncsiak voltak, és amennyire eszközeik engedték, módszeresen vizsgálni kezdték a Holdat. Már a régi görögök ismerték a holdfázisokat, sőt a Hold–Föld távolságot is meglehetősen pontosan meghatározták, ami azonban később évszázadokra feledésbe merült.
A távcsőtől a holdkompig
Távcsővel először Galilei figyelhette meg a Holdat. Ő látta először a felszínt behálózó árkokat, a mély krátereket, a magas hegyeket. Egészen addig a közvélemény úgy tartotta, a Hold felszíne teljesen sima, így Galilei megfigyelései parázs vitákat váltottak ki. Akkoriban még nem volt fényképezőgép, így a tudós jobb híján lerajzolta, mit látott a távcsőben.
Az űrkorszak beköszöntével kézenfekvő volt, hogy a Hold lesz az első idegen égitest, amelyre az ember ellátogat. Összesen tizenkét űrhajósnak adatott meg, hogy Hold-sétát tegyen. Utoljára 1972-ben landolt űrhajó itt, és több száz kilónyi kőzetmintát hozott magával. A Hold-kutatás azóta is folyik, de úgy tűnik, még jó néhány évet várni kell a következő „Hold-járatra”.
Sajtból van a Hold?
Ma már nagyon sok mindent tudunk égi kísérőnkről – talán ez a legjobban ismert égitest a Naprendszerben. Szabad szemmel is láthatod néhány jellegzetességét, és csaknem mindegyikre van már magyarázat. Megfigyelheted például, hogy színe nem egyenletes szürke, hanem sötétebb-világosabb foltok tarkítják. Ez nemcsak a távolból nézve, hanem magán a felszínén is látszik. A Holdat ugyanis vulkanikus eredetű anyag borítja, ami természeténél fogva szürke. Ezek a kőzetek a Hold belsejéből származnak, és a hajdan itt működő tűzhányók hozták felszínre (ahogy a Földön is szürkék a vulkanikus eredetű kőzetek).
A Hold másik jellegzetessége a sok kráter. Ezek a számtalan meteorbecsapódás következtében alakultak ki. Naprendszerünk minden tagját folyamatosan érik ilyen „támadások”, bár napjainkban ezek már ritkábbak. Földünk talaján ritkán látni a nyomukat, részint azért, mert a szél, az eső elmossa őket, részint pedig azért, mert a legtöbb meteor el sem éri a földfelszínt, hanem a súrlódás következtében elég a légkörben. A Holdnak viszont nincs légköre, így a meteorok akadálytalanul záporozhatnak a felszínére, és nincs szél és eső sem, ami elmosná a nyomukat. A Hold felszíne nemigen változik: az űrhajósok lábnyomai lassan negyven éve ugyanúgy megvannak.
Mit rejt a déli sark?
A holdkráterek azonban még mindig tartogatnak titkokat. A kutatók nemrégiben arra a következtetésre jutottak, hogy a Hold déli sarkánál a mély kráterek, amelyekbe nem érnek el a napsugarak, jeget rejthetnek. Ha majd ismét eljut ember a Holdra, szüksége lehet vízre, így nagyon fontos megbizonyosodni arról, tényleg lehet-e vizet nyerni ezekből a kráterekből, és ha igen, hogyan. Azért is kecsegtető ez a terület, mert itt a sok napsütés miatt az űrhajósok viszonylag egyszerűen juthatnak majd energiához. Ám míg az eddigi expedíciók főként sima, meglehetősen könnyű terepen landoltak, a Hold déli sarkánál magas hegységek és mély kráterek váltakoznak, ami igencsak megnehezíti a kutatók dolgát. Először szondákkal vizsgálják meg a területet – igen ám, de a domborzati viszonyok miatt a szerkezetnek nem lesz könnyű dolga: a nehéz terepen nagyon ügyesen kell haladnia. Olyan eszközre van tehát szükség, amely felméri a környezetét, és a látottak alapján meg tudja ítélni, merre és hogyan érdemes haladnia. A tervek szerint a műszert 2018-ban bocsátják majd fel.
| < Előző | Következő > |
|---|