Nem kell nagyon elmélyednie annak a magyar utak statisztikai adataiban, aki sűrűn rója hazánk közútjait, hiszen jól látható, hogy elkeserítő a hazai helyzet. Az utak rendbetétele sok munkát és pénzt igényelne. Sajnos a megszokott toldozgatás-foltozgatás, “kátyúzgatás” hosszú távú eredménnyel nem jár, és még az autósok sem boldogabbak tőle.

Természetesen a probléma mögött nem a felújításra való hajlandóság hiánya, hanem az anyagi okok ismerhetők fel. Az elmúlt években a nagyobb beruházások mögött uniós pénzek álltak, közben pedig az útdíjrendszer is bevezetésre került. Ezek ellenére viszont hiába várnánk a látványos javulást, mindezek még mindig nem jelentenek elegendő forrást az elképesztően rossz állapotok megszüntetéséhez. A források kapcsán pedig arról sem szabad elfeledkezni, hogy az autópályák koncessziós díjai is tetemes részt vesznek ki a büdzséből.

Hogy mennyi pénzre is lenne szükség ahhoz, hogy a legrosszabb állapotú, de még menthető hétezer kilométernyi utat tényleg rendbe lehessen hozatni párhuzamosan a még kisebb hibák kijavításával? Bizony a szakértők szerint évente 300 milliárd forintot kellene összetenni úthálózatunk olyan szintű felújításához, hogy megnyugodva hátra lehessen dőlni, és csak a folyamatos ellenőrzésre, kisebb hibák kijavítására kelljen költeni.

Azonban az európai szintű magyar úthálózat csak álom, maradnak a mérgelődések, a kátyúzások, és a tépelődés, hogy a legrosszabb állapotú utakat javítgassák, vagy a még menthetőket mentsék.